Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent,
nekem szülőhazám e lángoktől ölelt
kis ország, messzeringó gyermekkorom világa.
Belőle nőtten én, mint fatörzsből gyönge ága
s remélem, testem is majd e földbe süpped el.
Itthon vagyok. S ha néha lábamhoz térdepel
egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom,
tudom, hogy merre mennek, kik mennek az uton,
s tudom, hogy mit jelenthet egy nyári alkonyon
a házfalakról csorgó, vöröslő fájdalom.
Ki gépen száll föllébe, annak térkép e táj,
s nem tudja, hol lakott it Vörösmarty Mihály,
annak mit rejt e térkép? gyárat, s vad laktanyát,
de nékem szöcskét, ökröt, tornyot, szelíd tanyát,
az gyárat lát a látcsőn és szántóföldeket,
míg én dolgozót is, ki dolgáért remeg,
erdőt, füttyös gyümölcsöst, szöllőt és sírókat
a sírok közt anyókát, ki halkan sírogat,
s mi föntről pusztítandó vasút, vagy gyárüzem,
az bakterház s bakter előtte áll s üzen,
piros zászló előtte, körölötte sok gyerek,
s a gyárak udvarában komondor hempereg;
és ott a park, a régi szerelmek lábnyoma,
a csókok íze számban, hol méz, hol áfonya,
s az iskolába menvén, a járda peremén,
hogy ne feleljek aznap, egy kőre léptem én,
íme itt e kő, de föntről ez se látható,
nincs műszer, mellyel mindez jól megmutatható.
Hisz bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép,
s tudjuuk miben vétkeztünk, mikor, hol és mikép,
de élnek dolgozók, költők is bűntelen,
s csecsszopók, kikben megnő az értelem,
világít bennük, őrzik, sötét pinékcbe bújva,
míg jelt nem ír hazánkra újból a béke ujja,
s fojtott szavunkra majdan friss szóval ők felelnek.
Nagy szárnyadat borítsd ránk, virrasztó éji felleg.
(1944. január 17.)
(1944. január 17.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése