Két felé húz most a szívem. Az egyik véglet a már megszokottnak mondható vágyakozó érzés, mely nem hagy nyugodni, azóta a balszerencsés nap óta. Nem is tudom biztosra, hogy mikor fog végre teljesen kitörlődni belőlem az emlék. Persze nem feltétlen választanám ezt a forgatókönyvet, ha feleszmélne arra, hogy én igazán szerettem, s belátná, hogy hogyan is bánt velem. Én nem fogok már utána futni. Ennyire nem fogok lealacsonyodni, így is többet tettem, mint amit kellett volna.
A másik véglet egy volt osztálytársam, aki iránt még nincsenek konkrét érzelmeim, de a kíváncsiság ott motoszkál már a fejemben. Nevét nem fogom felfedni, amíg nem lesz ez több, mint vágyakozás, vagy csak puszta kíváncsiság.
Azt hiszem nem is igazán vagyok az esete. Nem mondta vagy érzékeltette, csak szimplán az a véleményem, hogy az olyasfajta lányok, mint ő, nem igazán alélnak el az olyan fiúktól, mint én. Mondjuk nem is csoda. Nem lehetek valami főnyeremény. Nem vagyok egy közkedvelt figura, nem mintha nagyon vágynék az e fajta népszerűségre, de általában nem az vagyok, akiről suttognak a folyosón a lányok.
Én nem is akarom, hogy a lányok rólam suttogjanak, csak azt, hogy végre legyen egy lány, aki tényleg, sokáig szeret, és akivel önfeledten tudom magam érezni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése