áááááááááá

Fény derült erre a blogomra, ezért muszáj voltam megváltoztatni az elérhetőségét:// Ezért, elnézését kérem ezúton is azoktól az olvasóktól, akik olvasták . Nem tehetek róla, nem kockáztathattam, hogy valaki olyan is olvassa, akiről írtam is.

Amúgy, mostanában igencsak rossz a helyzet. Mondhatnám azt is, hogy kétségbeejtő. Apának nem fizet a Molnár, munkanélküli segélyt se fog kapni, sőt még lehet neki kell majd adóznia, mivel vállalkozó. Fogalmam sincs, hogy hogyan fogjuk túlélni a következő hónapokat. Az mindenesetre látszik, hogy a legalapabb dolgokat is nehezen fogjuk tudni megvenni. Ennek ellenére próbálok jókedvűnek tűnni és nem mutatni, hogy mekkora a baj, de néha nem bírom jó szemmel nézni, ahogy mások lenézőek vagy pazarlóak. 

Az a baj, hogy nem tudják az emberek értékelni azt, amivel rendelkeznek

Jelenleg nem tudom mi lesz velem,velünk, úgy mindennel, de nem remélek sok jót. Ez nem az az ország, ahol segítséget remélhet az ember.

Leniiiingrad

EZ HATALMAAAAS !!!! :DDD

Gondol gondol gondol gondol

Csalódások tömkelege, sokez már nekem. Azt hiszem erre az esetre a "belevetem magam a tanulásba" mód  a legjobb gyógyszer. Legalábbis nekem, ilyenkor letudom kötni a figyelmemet, ráadásul még hasznosat is csinálok. Télen elhatároztam, hogy amint jóidő lesz, suli után lemegyek a Duna-partra és ott fogok tanulni. Ám nagyon úgy néz ki, hogy ez az elképzelés még egy ideig csak az elképzelés fázisban marad. Igen, ilyen is rég volt már, Március végén hó, de méghozzá a telet megszégyenítő mennyiségben. Az emberek ezen jót mosolyognak, de nem veszik észre, hogy a természet jelezni próbál felénk...

Na de más téma:

Tegnap volt koncertünk a kórussal és úúúúúúú hipergalaktikusanmegaszuper volt. A hangosítás és a maga az ének is tök jól szólt, és szerintem a nézőknek is tetszett. No meg találkoztam Erika nénivel. Olyan jó volt vele beszélgetni egy kicsit. A koncert után ettünk Kisfákiesztivel egy csomót, aztán hazajöttem, erősítettem és elkezdtem kidolgozni a nyelvtan tételeket.

Tanakodó

Mostanában tiszta dinka vagyok. Egyik percről, a másikra változnak az érzéseim, nem tudom mi történt velem. Nem tudom mitévő legyek. Az életem kész káosz mostanában, az egyetlen biztonságot a gitárom adja.

Zavar

Mi ez az időjárás?- kérdeztem magamtól, amikor tegnap hazafele jöttem. Március közepe van, és szakad a hó. Akkor még nem tudtam, hogy mi lesz mára. Az összes internetes portál arról ír, hogy az egész Dunántúl megbénult. Az összes út járhatatlan, be kellett vetni a rendőrséget,tűzoltóságot, a katasztrófavédelmet, a mentőket és a honvédséget is. Nem gondoltam volna, hogy ekkora galiba lesz egy kis hóesésből, de mondjuk igazából nem is ez okozta a bonyodalmakat, hanem inkább a hófúvás.

Na mindegy, most már lassan kezdenek helyre állni a dolgok, de azért még mindig nincs ok nyugalomra.

Olyan jó nyugis napom volt. Pihengettem, tanultam, majd blogoltam.

Emlék

Nem beszéltem vele soha, de mégis valahogy oly közelinek érzem a hiányát. Lehet azért, mert megismerhettem egy kis darabot belőle a lányai által. Csodáltam ezt az embert a hangjáért, és mindazon jóságáért, ahogy bármely emberrel bánt. Tisztelettel és csodálkozva gondolok erre az emberre, aki nem csak dalszövegeivel, de karakterével is jobbá, szebbé tette mindnyájunk életét.

Isten veled Cipő!

Borongós

Most, amikor épp ezeket a sorokat írom, az idő korom, s borús. Kihat a hangulatomra is ez az időjárás. Amúgy is kétségbe vagyok esve, látván sok teendőmet, melyek mind elvégzésre várnak.

Természetesen már az összes dolgozatra tanultam, de még mindegyiket át kell futnom jó párszor.

Persze nem ez az, ami a legjobban aggaszt. Nehéz ezzel az érzéssel együtt élni, vagyis még nem élek vele együtt, és remélem majd tartósan nem is kell. Ez az érzés a bizonytalanság és a kétségbeesés. 

Ha a lelkem most a háborgó tengeren lenne, biztos vagyok benne, hogy elnyelné a víz, s a vihar legyőzne. Kis tutaj vagyok csak a hatalmas vízterület közepén, s nem látom a biztonságot nyújtó szárazföldet.

Nem tudhatom

Radnóti Miklós: Nem tudhatom

Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent,

nekem szülőhazám e lángoktől ölelt

kis ország, messzeringó gyermekkorom világa.

Belőle nőtten én, mint fatörzsből gyönge ága

s remélem, testem is majd e földbe süpped el.

Itthon vagyok. S ha néha lábamhoz térdepel

egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom,

tudom, hogy merre mennek, kik mennek az uton,

s tudom, hogy mit jelenthet egy nyári alkonyon

a házfalakról csorgó, vöröslő fájdalom.

Ki gépen száll föllébe, annak térkép e táj,

s nem tudja, hol lakott it Vörösmarty Mihály,

annak mit rejt e térkép? gyárat, s vad laktanyát, 

de nékem szöcskét, ökröt, tornyot, szelíd tanyát,

az gyárat lát a látcsőn és szántóföldeket,

míg én dolgozót is, ki dolgáért remeg,

erdőt, füttyös gyümölcsöst, szöllőt és sírókat

a sírok közt anyókát, ki halkan sírogat,

s mi föntről pusztítandó vasút, vagy gyárüzem,

az bakterház s bakter előtte áll s üzen,

piros zászló előtte, körölötte sok gyerek,

s a gyárak udvarában komondor hempereg;

és ott a park, a régi szerelmek lábnyoma,

a csókok íze számban, hol méz, hol áfonya,

s az iskolába menvén, a járda peremén,

hogy ne feleljek aznap, egy kőre léptem én,

íme itt e kő, de föntről ez se látható, 

nincs műszer, mellyel mindez jól megmutatható.

Hisz bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép,

s tudjuuk miben vétkeztünk, mikor, hol és mikép,

de élnek dolgozók, költők is bűntelen,

s csecsszopók, kikben megnő az értelem,

világít bennük, őrzik, sötét pinékcbe bújva,

míg jelt nem ír hazánkra újból a béke ujja,

s fojtott szavunkra majdan friss szóval ők felelnek.

Nagy szárnyadat borítsd ránk, virrasztó éji felleg.

(1944. január 17.)

Reményhez

A reményhez

Főldiekkel játszó

Égi tűnemény,

Istenségnek látszó

Csalfa, vak Remény!

Kit teremt magának

A boldogtalan,

S mint védangyalának,

Bókol úntalan.

Síma száddal mit kecsegtetsz?

Mért nevetsz felém?

Kétes kedvet mért csepegtetsz

Még most is belém?

Csak maradj magadnak!

Biztatóm valál;

Hittem szép szavadnak:

Mégis megcsalál.

Kertem nárcisokkal

Végig űltetéd;

Csörgő patakokkal

Fáim éltetéd;

Rám ezer virággal

Szórtad a tavaszt

S égi boldogsággal

Fűszerezted azt.

Gondolatim minden reggel,

Mint a fürge méh,

Repkedtek a friss meleggel

Rózsáim felé.

Egy híjját esmértem

Örömimnek még:

Lilla szívét kértem;

S megadá az ég.

Jaj, de friss rózsáim

Elhervadtanak;

Forrásim, zőld fáim

Kiszáradtanak;

Tavaszom, vígságom

Téli búra vált;

Régi jó világom

Méltatlanra szállt.

Óh! csak Lillát hagytad volna

Csak magát nekem:

Most panaszra nem hajolna

Gyászos énekem.

Karja közt a búkat

Elfelejteném,

S a gyöngykoszorúkat

Nem irígyleném.

Hagyj el, óh Reménység!

Hagyj el engemet;

Mert ez a keménység

Úgyis eltemet.

Érzem: e kétségbe

Volt erőm elhágy,

Fáradt lelkem égbe,

Testem főldbe vágy.

Nékem már a rét hímetlen,

A mező kisűlt,

A zengő liget kietlen,

A nap éjre dűlt.

Bájoló lágy trillák!

Tarka képzetek!

Kedv! Remények! Lillák!

Isten véletek!

Elhagyatva

Betegen fekszem itthon, legalábbis anyák ezt mondják, de én tudom, hogy holnapra megfogok gyógyulni.

Muszáj!

Nem maradhatok le az első suliújságos megbeszélésről. Most, hogy végre elindul a lap, nem akarok rögtön az első alkalommal hiányozni. Nem tudom, hogy fog-e működni ez az egész, de szerintem, ha mindnyájan összefogunk, és legjobb tudásunk szerint csináljuk a dolgunkat, akkor nem lehet baj. Csak a féltékenykedő, rosszindulatú emberektől félek, hogy majd cikizik a cikkeket, illetve a kinézetét magának az újságnak.

Persze reménykedem a legjobbakban. 

Ezért is akarok ennyire meggyógyulni holnapra. Semmi kedvem betegeskedni. Nincs időm rá...

Bájoló

Nehéz dolog a felejtés, de mindenki képes rá, ha elég erőt vesz magán. Lezárult egy újabb fejezet az életemben, de ugyanakkor egy új ajtó nyílt meg előttem, s csak arra vár, hogy belépjek rajta  új, kalandokkal teli világába.
Én pedig várom, hogy lábaim elég erősek legyenek ahhoz, hogy beléphessek ezen az ajtón.

Ez nem tudni mennyi idő lesz, de azt tudom, hogy biztosan jó lesz. Újabb kihívások elég fogok nézni, de bátran fogok velük szembeszállni.

Ám most megpihenek, figyelek és várom, hogy a sors összehozzon azzal, akivel egymásnak gondol minket. 

Most lázas vagyok, ezért holnap nem mehetek suliba:S Sajnálom, de még mindig jobb, mintha egész héten nem mehetnék, de így legalább ott lehetek a suliújságos megbeszélésen. Már nagyon várom. Annyira jó, hogy lesz végre suliújság, de remélem, hogy be is fog futni, mert jó lenne, ha már én is hozzátudnék tenni valamit a suli érdemeihez.

Búslakodó

Mi lesz most?

-Tán életre kelnek legszörnyűbb rémképeim? - amelyeket sose akartam, hogy valósak legyenek...

Nem tudom, az egész családot egyfajta lepel borítja, melynek alkotórészei a szomorúság, bánat, elkeseredettség és szorongás. Persze mindenki megpróbál egy kicsit vidám lenni, hiszen voltunk már ilyen helyzetben, csak olyan rossz, hogy pont most, amikor amúgy is ilyen gyászos a helyzet az egész világban.

Mindenki bizakodik, de a szíve mélyén mégis ott lapul az a kétségbeeső, szorongató érzés, ami azt vázolja fel röviden, hogy mi lesz, ha nem talál apa munkahelyet?!

Na, ez egy nagyon jó kérdés, akkor mi lesz?

Képes beszámoló

Jegesen

Vén cimbora

Ragaszkodva

Gondol gondol gondol

Kérdőjel

Tegnap beszélgettem Ágival.

Nem írt mást, csupán egy monogramot, de sikerült egész napra a gondolataim közé kergetnie.

Már nagyon rég elvetettem ennek a dolognak még csak a gondolatát is, hiszen nem kaptam olyan visszajelzéseket, miszerint valamennyi keresnivalóm is lenne a kérdéses személynél. 

Jóllehet, hogy most, mikor már Nórival nem vagyunk együtt, újra felerősödnek bennem bizonyos fajta érzések, de majd ha arra kerül a sor, akkor úgy, mint eddig bármikor, egy olyan lánynak szeretnék udvarolni, aki minden tekintetben rendes, kedves, aranyos és persze szép is.

Persze ez még odébb van. Most egy kis nyugi kell, hogy elrendezhessem magamban a dolgokat, de az mindenképpen nagyon jó, hogy Nórival nincs köztünk harag és feszültség. 

Olyan vagyok most belülről, mint egy mosógép. Kavarognak bennem az érzések, és még nem tudom őket a helyükre tenni. 

Kavalkád

Két felé húz most a szívem. Az egyik véglet a már megszokottnak mondható vágyakozó érzés, mely nem hagy nyugodni, azóta a balszerencsés nap óta. Nem is tudom biztosra, hogy mikor fog végre teljesen kitörlődni belőlem az emlék. Persze nem feltétlen választanám ezt a forgatókönyvet, ha feleszmélne arra, hogy én igazán szerettem, s belátná, hogy hogyan is bánt velem. Én nem fogok már utána futni. Ennyire nem fogok lealacsonyodni, így is többet tettem, mint amit kellett volna.

A másik véglet egy volt osztálytársam, aki iránt még nincsenek konkrét érzelmeim, de a kíváncsiság ott motoszkál már a fejemben. Nevét nem fogom felfedni, amíg nem lesz ez több, mint vágyakozás, vagy csak puszta kíváncsiság.

 Azt hiszem nem is igazán vagyok az esete. Nem mondta vagy érzékeltette, csak szimplán az a véleményem, hogy az olyasfajta lányok, mint ő, nem igazán alélnak el az olyan fiúktól, mint én. Mondjuk nem is csoda. Nem lehetek valami főnyeremény. Nem vagyok egy közkedvelt figura, nem mintha nagyon vágynék az e fajta népszerűségre, de általában nem az vagyok, akiről suttognak a folyosón a lányok.

Én nem is akarom, hogy a lányok rólam suttogjanak, csak azt, hogy végre legyen egy lány, aki tényleg, sokáig szeret, és akivel önfeledten tudom magam érezni.