Álljon meg a menet

Még csak most kezdődött, mégis elérkeztünk a búcsú idejéhez.

Ma valami magasztosat akartam volna írni, de időközben változott a terv. Már az előző két, e témában íródó bejegyzésben is említettem, hogy hajlamos vagyok arra, hogy hamar beleéljem magam dolgokba. Hát ez most ebben így ahogy van igazam volt. Nem mondanám, hogy  túlzottan meglepett a dolog, hiszen fura is lett volna, ha ez nem csak egy álom, ráadásul nem nekem.

Nagy szerencsém van. Mindent a helyére lehetett tenni így most fájó szívvel, de tiszta lelkiismerettel hunyom le szememet, s irányítóm ezt a csodálatos sugarat annak a szerencsésre kinek melengetni  szeretné orcáját. A sors néha kegyetlen, ám döntéseinek mindig vannak okai. Ugyan egy-egy ilyen ítéletet nehéz elviselni, sőt szinte érződik a a penge élessége, amellyel szívét hasítja a szenvedőnek, de mégis jó szívvel állok most el az útból.
Ó te szerencsés, ki méltó a napsugár szeretetére, egyet kérek csak tőled, becsüld meg minden percét, mit vele töltesz. Őrizd szívedben minden pillantását, mellyel rádnéz. Gyűjtsd össze minden kedves szavát, s ez melengesse szívedet. 

Az elengedés gesztusa. Mindenki úgy beszél róla, mintha a világ legegyszerűbb dolga lenne. Hajtsd ki szépen az ujjaidat, egyiket a másik után, amíg ki nem nyílik a tenyered. De az én kezem már három éve szorul ökölbe, az ujjaim elgémberedtek. Én magam is elgémberedtem. És hamarosan végleg összezárulok.

Gayle Forman