Leniiiingrad

EZ HATALMAAAAS !!!! :DDD

Gondol gondol gondol gondol

Csalódások tömkelege, sokez már nekem. Azt hiszem erre az esetre a "belevetem magam a tanulásba" mód  a legjobb gyógyszer. Legalábbis nekem, ilyenkor letudom kötni a figyelmemet, ráadásul még hasznosat is csinálok. Télen elhatároztam, hogy amint jóidő lesz, suli után lemegyek a Duna-partra és ott fogok tanulni. Ám nagyon úgy néz ki, hogy ez az elképzelés még egy ideig csak az elképzelés fázisban marad. Igen, ilyen is rég volt már, Március végén hó, de méghozzá a telet megszégyenítő mennyiségben. Az emberek ezen jót mosolyognak, de nem veszik észre, hogy a természet jelezni próbál felénk...

Na de más téma:

Tegnap volt koncertünk a kórussal és úúúúúúú hipergalaktikusanmegaszuper volt. A hangosítás és a maga az ének is tök jól szólt, és szerintem a nézőknek is tetszett. No meg találkoztam Erika nénivel. Olyan jó volt vele beszélgetni egy kicsit. A koncert után ettünk Kisfákiesztivel egy csomót, aztán hazajöttem, erősítettem és elkezdtem kidolgozni a nyelvtan tételeket.

Tanakodó

Mostanában tiszta dinka vagyok. Egyik percről, a másikra változnak az érzéseim, nem tudom mi történt velem. Nem tudom mitévő legyek. Az életem kész káosz mostanában, az egyetlen biztonságot a gitárom adja.

Zavar

Mi ez az időjárás?- kérdeztem magamtól, amikor tegnap hazafele jöttem. Március közepe van, és szakad a hó. Akkor még nem tudtam, hogy mi lesz mára. Az összes internetes portál arról ír, hogy az egész Dunántúl megbénult. Az összes út járhatatlan, be kellett vetni a rendőrséget,tűzoltóságot, a katasztrófavédelmet, a mentőket és a honvédséget is. Nem gondoltam volna, hogy ekkora galiba lesz egy kis hóesésből, de mondjuk igazából nem is ez okozta a bonyodalmakat, hanem inkább a hófúvás.

Na mindegy, most már lassan kezdenek helyre állni a dolgok, de azért még mindig nincs ok nyugalomra.

Olyan jó nyugis napom volt. Pihengettem, tanultam, majd blogoltam.

Emlék

Nem beszéltem vele soha, de mégis valahogy oly közelinek érzem a hiányát. Lehet azért, mert megismerhettem egy kis darabot belőle a lányai által. Csodáltam ezt az embert a hangjáért, és mindazon jóságáért, ahogy bármely emberrel bánt. Tisztelettel és csodálkozva gondolok erre az emberre, aki nem csak dalszövegeivel, de karakterével is jobbá, szebbé tette mindnyájunk életét.

Isten veled Cipő!

Borongós

Most, amikor épp ezeket a sorokat írom, az idő korom, s borús. Kihat a hangulatomra is ez az időjárás. Amúgy is kétségbe vagyok esve, látván sok teendőmet, melyek mind elvégzésre várnak.

Természetesen már az összes dolgozatra tanultam, de még mindegyiket át kell futnom jó párszor.

Persze nem ez az, ami a legjobban aggaszt. Nehéz ezzel az érzéssel együtt élni, vagyis még nem élek vele együtt, és remélem majd tartósan nem is kell. Ez az érzés a bizonytalanság és a kétségbeesés. 

Ha a lelkem most a háborgó tengeren lenne, biztos vagyok benne, hogy elnyelné a víz, s a vihar legyőzne. Kis tutaj vagyok csak a hatalmas vízterület közepén, s nem látom a biztonságot nyújtó szárazföldet.

Nem tudhatom

Radnóti Miklós: Nem tudhatom

Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent,

nekem szülőhazám e lángoktől ölelt

kis ország, messzeringó gyermekkorom világa.

Belőle nőtten én, mint fatörzsből gyönge ága

s remélem, testem is majd e földbe süpped el.

Itthon vagyok. S ha néha lábamhoz térdepel

egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom,

tudom, hogy merre mennek, kik mennek az uton,

s tudom, hogy mit jelenthet egy nyári alkonyon

a házfalakról csorgó, vöröslő fájdalom.

Ki gépen száll föllébe, annak térkép e táj,

s nem tudja, hol lakott it Vörösmarty Mihály,

annak mit rejt e térkép? gyárat, s vad laktanyát, 

de nékem szöcskét, ökröt, tornyot, szelíd tanyát,

az gyárat lát a látcsőn és szántóföldeket,

míg én dolgozót is, ki dolgáért remeg,

erdőt, füttyös gyümölcsöst, szöllőt és sírókat

a sírok közt anyókát, ki halkan sírogat,

s mi föntről pusztítandó vasút, vagy gyárüzem,

az bakterház s bakter előtte áll s üzen,

piros zászló előtte, körölötte sok gyerek,

s a gyárak udvarában komondor hempereg;

és ott a park, a régi szerelmek lábnyoma,

a csókok íze számban, hol méz, hol áfonya,

s az iskolába menvén, a járda peremén,

hogy ne feleljek aznap, egy kőre léptem én,

íme itt e kő, de föntről ez se látható, 

nincs műszer, mellyel mindez jól megmutatható.

Hisz bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép,

s tudjuuk miben vétkeztünk, mikor, hol és mikép,

de élnek dolgozók, költők is bűntelen,

s csecsszopók, kikben megnő az értelem,

világít bennük, őrzik, sötét pinékcbe bújva,

míg jelt nem ír hazánkra újból a béke ujja,

s fojtott szavunkra majdan friss szóval ők felelnek.

Nagy szárnyadat borítsd ránk, virrasztó éji felleg.

(1944. január 17.)